---

                A csíkszeredai

Kamilliánus Család
                                                                  Üzenete

Kórházpasztoráció – az imaóra programja – műtétre készülőben

A betegegek köszöntése után megbeszéljük az imaóra további menetét. Ilyenkor megkérdem, hogy van-e valaki közöttük, aki tudja magáról, hogy műtét előtt áll? Ha van ilyen beteg, akkor először őt látjuk el. A nőgyógyászati műtétre készülő betegeket, és császármetszésre váró kismamákat külön gonddal követjük, fokozott ráfigyeléssel állunk melléjük. Egy egészen sajátos imaprogrammal készítjük fel őket a rájuk váró nehéz helyzetre:

Minden egyes alkalommal a csíksomlyói Szűzanyát hívjuk segítségül. Rendkívüli kegyelem, hogy Csíksomlyó vonzáskörében, a Szűzanya lábánál lakhatunk, a kórházból odalátni a kegytemplomhoz, ahova évente több százezer zarándok látogat el, letenni hódolatát. Ezt mindig felidézzük, hiszen sokan már nem jutnak el oda, mert éppen betegségük akadályozza meg benne. Azt kérjük a Szűzanyától, hogy „elnökölje” műtéteinket, egyik kezével azt a kezet vezesse, amellyel az orvos a szikét tartja, a másikkal, pedig ölelje magához a beteget.

Miután a Szűzanyára hagyatkoztunk, tovább megyünk, és a Szűzanya hűséges szolgáját, a betegek, kórházak és betegápolók védőszentjét, Szent Kamillt hívjuk segítségül, akiről mindig szólok néhány szót, mert mindig vannak új betegek, akik nem hallottak róla. Kiemelem Isten és emberszeretetét, önfeláldozó tetteit a betegek szolgálatában, és elmondom, hogy a szíve ma is épen van, mint Isten köztünk lévő szeretetének jele. Beszélek a háromszáz kamilliánus mártírról is, akik életüket áldozták a betegek szolgálatában. Mindig tréfásan megjegyzem, hogy hívják bizalommal segítségül őket, mert „mindig akad legalább egy közöttük, aki munkanélküli a mennyországban”. Ez a megközelítés rendszerint mosolyra deríti az arcokat.

Szent Kamill, és lelkisége bemutatása után elvégezzük a Szent Kamill litániát és imákat, amit egy újabb csíksomlyói búcsús ének követ, „E siralom völgyében az élet tengerén” címmel.

Befejezésül megkérem a műtétre készülőket, hogy adják jelét hitüknek a műtőben. Elmondom, hogy azért fontos ez, mert az a beteg, aki Istenre bízza magát, az rábízza életét az orvosra is. Ezzel az orvos munkáját könnyítjük meg. Elmondom, hogy „ebben a kórházban minden orvos ismeri az Istent, amit viszont a betegnek jó tudni.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen imacsomaggal felkészített betegek a műtét után sokkal hamarabb felgyógyulnak, megrövidül a lábadozás időszaka, és a műtétet sem viselik olyan nehezen, mert van reményük a javulásra, Isten akaratában való megnyugvással. A fennjáró betegeket, pedig megkérem, hogy látogassák meg a frissen műtötteket, mert a betegtárs szolidaritása sokszor többet jelenthet minden másnál.

A műtétre készülő betegeket, ha a helyzet megengedi, megkérem, hogy bocsássanak meg mindenkinek, akivel szemben esetleg neheztelő gondolataik lennének. Nem ritka, hogy betegeink, és nemcsak a műtétre készülők, elsírják magukat, részben a meghatottságtól, részben viszont a felgyűlt feszültségtől, amit mostanáig magukba zártak. Arra szoktam bíztatni őket, hogy itt, és most a legalkalmasabb a helyzet, hogy kisírják magukat, ha az megkönnyebbülést hoz nekik. Ilyenkor feltárulnak a szenvedés mélységei, és Isten Lelke lebeg felettük (folytatjuk).

Kamilliánus lelkigyakorlat

Augusztus 12-15 között lezajlott Kamilliánus Családunk lelkigyakorlata. Ez volt a XXX. lelkigyakorlat, amit Isten kegyelméből az elmúlt 14 évben megtartottam. Lelkigyakorlatos keretünk, mint mindig, „Betánia: a Jóság Hajléka” volt, ebbe helyezkedett bele a konkrét megvalósítás.

A Szentimrei Büdösbe vonultunk el, egy nyaraló házba, ahol lehetőség nyílott az elmélyülésre. A Szentimrei Büdös egy természetes gyógyhely, a Hargita magaslatán, ami megőrizte természetes egyszerűségét, a gyógyulni vágyó emberek családiasságát.

Lelkigyakorlatunk témája átfogó áttekintés volt az elmúlt évekre, azzal a feladattal, hogy életmottót válasszunk azoknak a kamilliánus családtagoknak, akiknek még nem lett volna választott vezérvonaluk a Szentírásból. Ez azért fontos, mert állandó erőforrást jelent, fogódzót, amibe mindig bele lehet kapaszkodni az élet megpróbáltatásai közepette.

Legfiatalabb tagunk a kilenc éves Nagy Tímea volt, aki évek óta lelkes segítője a karácsonyi ünnepek lebonyolításának a Megyei Nagykórházban, az ajándékok átadásában. Már többször kiürítette saját játékos polcát, amit átadott az elhagyott gyerekek javára.

A legidősebb résztvevőnk a már ismert Vaszi Erzsébet volt. Neki mindkét Korintusi levél 13. ik fejezete jutott, ezek megélésével volt elfoglalva. Betániai Máriaként meg is feledkezett minden egyéb földi teendőről, a Mártáknak adva ezzel több fejtörést.

Hálásan köszönöm mindenkinek, aki a lelkigyakorlat megszervezésében és lebonyolításában segítségünkre volt, anyagiakkal, vagy erkölcsi segítséggel, és hálát adok a Mindenható Istennek, hogy megengedte megtartani a harmincadik lelkigyakorlatot is.

SIPPC – Society for Intercultural Pastoral Care and Counselling – Nemzetközi Kulturák Pasztorációs Segítsége és Tanácsadásának Társasága

Szeptember 5-10 között rendezte meg a SIPPC tizenhetedik szemináriumát Kecskeméten a Magyar Református Egyház szervezésében. A meghívottak mintegy nyolcvan főt tettek ki a világ különböző országaiból, tarka csokrot alkotva kultúrájukkal, nyelvükkel, vallásukkal, bőrük színével, szokásaikkal.

A szeminárium témaköre a fiatalok által elszenvedett erőszak köré épült fel. Ez volt az első olyan alkalom, ahova fiatalok delegációját is meghívták, hogy ők, maguk tegyenek tanúságot az általuk elszenvedett erőszakról, az élet különböző területein, aminek ártatlanul estek áldozatul, mint amilyen a háború, vagy az elkeseredés vitte őket bele, mint amilyen a kábítószer, és az önmaga élete ellen elkövetett cselekedetek.

A szeminárium abba a családi légkörben zajlott le, amelyben mindenki azt kereste, hogy mindenki jól érezze magát, a megosztott öröm jegyében. Minden előadás angol és német nyelvén történt, magyar tolmácsolás csak a hivatalosságok jelenlétében volt.

Rendkívüli eseményre is sor került, átadták az első öt magyar református szupervizor (a betegpasztorációban munkálkodók kiképzői) oklevelét. Ez azt jelenti, hogy a magyar Református Egyház megkezdte kórházlelkészeinek állandó továbbképzését.

A magam részéről hálás szívvel köszönöm meg Helmuth Weiss, segesvári származású evangélikus lelkésznek, a SIPPC szervezőjének a meghívását erre az embert gazdagító eseményre, mert egy olyan világot sikerült megteremtenie, amilyenre a huszonegyedik század embere csak vágyakozni tud. A Magyar Református Egyháznak, pedig megköszönöm azt a rendkívüli vendéglátást, amivel magához ölelt mindannyiunkat, Isten fizesse meg fáradozásaikat. Olyan példát adtak, amilyent az életünkkel, munkánkkal tudunk csak viszonozni méltóképpen.