A csíkszeredai
Üzenete
XVI. évf. 170. szám, 2012 október
In memoriam: Édesanyánk - Az Anyakirálynő elköltözése
Amikor legelőször megkondult a harang, Érte kezdtek “szaggatni”, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el: ez a harangszó most egy “Anyakirálynőnek” szól, aki az én Édesanyám. Csak álltam ott tehetetlenül az útszéli keresztfa mögött, ahonnan láthattam a csíkcsomortáni templomtornyot és hallgattam a harangok soha meg nem ismételhető üzenetét. Aztán felhívtam családtagjaimat, először nevelt leányomat, majd a Bátyámat, aki több száz kilométer távolságból is tisztán hallotta a harangszót. Jól esett együtt lenni ezekben a percekben. Magunkra maradtunk, az Anyakirálynő eltávozott az általunk ismert testéből, amely nekünk, gyermekeinek is testet alkotott. Gyönyörű reggel volt, 2012 szeptember 26-a. Hajnali fél hatkor távozott. Csak csendesen visszaszenderedett a hajnali álomba, mert az Anyakirálynők nem halnak meg, ők csak elszenderednek, hogy megújulva a Mindenható Szeretetben és felfrissülve a kegyelem erejében tovább őrködjenek életünk felett, mint öröktől való Szent Őrzőangyalaink. Igen, az anyaságnak kezdete van, de vége nincs… Hiszek a Szentek közösségében és hiszek az örök életben, vallottam mindig hitünk szavait, most újból megtapasztaltam, mert visszhangzott az ég ezekben a percekben amíg szóltak a harangok és én, a meghatottságtól földbe gyökerezett lábbal álltam az útszéli keresztfa mögött. Krisztus jár előttem, aki kaput nyitott az örökkévalóságba. Most valami történik odafent, valami egészen más, mint amit itt lent emberi szívvel átélhetünk. Valakik találkoznak örömujjongásban, amiből nekünk is ízelítőt adnak. Én pedig csak egyre azt mondom: hiszek a Szentek közösségében. Most megtapasztalom, mert bár lábbal még itt állok a kereszt mögött, lelkem valahol ott lebeg az örök lét birodalmában és együtt örülök az üdvözült lelkekkel a „beteljesülésnek”. Mialatt az Üdvözlégyet imádkozva virrasztottam, Édesanyám, az Anyakirálynő, megszületett az örökkévalóság számára.
Már számtalanszor elköszöntünk egymástól, kezdetben én voltam sokszor „elmenőben”, gyakorlatilag ki-be jártam az odaát birodalmába. Ilyenkor, ha mellettem volt, mindig így biztatott: „Ne félj Lelkem!”. Ezt csak ő tudta így mondani. Lelke voltam, amelyben benne volt az örökkévalóság ígérete. Az utóbbi időkben viszont én mondtam neki ezt a bátorítást, kérve, hogy a Szűzanya kezét ne engedje el és pecsétként az Ő áldását adva homlokára. Amint ő engem, a Szűzanyára bíztam én is őt.
Tizenöt éve betegedett le és állapota fokozatosan romlott. Édesapám halála után (1995) mintha nem akart volna harcolni saját magáért. Én sem tudtam meggyőzni. Most viszont, úgy tűnik, visszakapta mindazt, amit látszólag elvesztett az évek során. Igen, ott fent, a felhők fölött egészen más Élet honol, mint itt lent a földön, ott van a tiszta öröm birodalma, az egység, a Szentek közössége, a Mindenható Szeretet. Édesapám is ott van és minden elődöm. Nekem pedig, mint a Jó Isten napszámosának még tennivalóm van itt lent egy darabig, de betölt az a boldog tudat, hogy én is ide igyekszem. Utolsó találkozásunk során olyan szelíden nézett rám, hogy visszaidézte gyerekkorom legszebb perceit. Minden úgy tűnt, mintha semmi egyéb nem is történt volna a hosszú élet során. Beigazolódott Szent Pál tanítása: Mindent vizsgáljatok meg, és ami jó, azt tartsátok meg (1Tessz 5, 21)
Idén július 13-án (Rosa Mystica napja minden 13-a!), amikor lelkigyakorlatot kezdtem Szőkefalván egy „agyi történés” folytán nagyot zuhant az állapota. Ezután állandóan agonizált és fokozatosan elvesztette jobb szemét. Utolsó találkozásukkor a megmaradt bal szemével nézett rám szelíden, mennyei tekintettel. Ez maradt meg nekem a lelkembe írva örökre, mint a Mindenható Szeretet szeme, a szelídségé, az Anyakirálynőé.
Édesanyám mindig beteget ápolt. A sor talán velem kezdődött, sok évet vettem igénybe, amíg végigtáncoltunk az élet és halál mezsgyéjén, majd a többi családtagok következtek és végül ő maga. Négy és fél évet volt ágyban fekvő. Talán meg kellett tapasztalnia, milyen a betegség kelepcéjében évekig vergődő ember élete a gondozójához viszonyítva. Mindkettőből kijutott neki és azt hiszem, mindkettőből jelesre vizsgázott. A betegápolásban és a beteglátogatásban a legnagyobb példát éppen a szüleimtől kaptam. Nem kellett kérni tőlük, ha meglátták a szegényben a nincstelent. Kötelességszerűen tették mindketten, nekem csak bele kellett nőni, és hogy valóban belenőhettem, végtelen hálával tartozom nekik és a Gondviselésnek.
Szeptember 26, Szent Kozma és Damján vértanúk napja, az orvosok védőszentjei, de a szakácsnőké is. Édesanyám kiváló háziasszony volt, lehetett tanulni tőle, sokat. Márton Áron püspök úrtól elnyerte ezt a kitüntetést a legfinomabb almás rétesért. Azt hiszem ez a nap is kitüntetés számunkra, hogy éppen ilyen napon ment az Úr Isten elé… (A Leuwen-i Damján atya, a leprások apostola, akinek sírjánál megköszönhettem a szenvedőkkel együtt érző lelkületet, régóta eszményképem, a kamilliánus Damjána nővér Olaszországban egész életére ígéretet tett, hogy imádkozik értem). Gondolom, Áron püspök úr, Szent Kamill Nagy Családja, amelynek Édesanyám is tagja volt a kezdetektől, és még sokan mások is tartják ígéreteiket. Mostanra beértek a termések…
Olyan sok dolog cseng össze az Anyakirálynő elköltözésével, hogy szinte lehetetlen kimerítően összefoglalni. Naponta beszélgetünk, lélekben, mint akik „értik egymást”. A halálát követő éjszakát is imában töltöttem. Ekkor a Szűz szülője Istennek imát elmélkedtem, amelyre ő tanított, és amelyet mindig érte ajánltam. Hajnalban álmodtam, ébren. A lelkével beszélgettem. Azt mondta nekem: „Soha nem hallottam a madarakat így énekelni, mint most…” - rácsodálkozva az átélésre. Ezt a rácsodálkozást hagyta ránk, mosolyogva, mintha csak a madarak énekét hallgatná… Soha nem gondoltam volna, hogy Édesanyám egyszer össze fog kötni engem a madarakkal. A madarak voltam mindig kedvenc társaim, „akikkel” sokat beszélgetek. Megszólítanak, üdvözölnek, én válaszolok nekik. Most még ez is megadatott… Édesapám a csillagos éggel köt össze… Igen, ők már láthatják azt, amit mi nem láthatunk még teljességében.
Temetése napját éppen a három Főangyal napjára, szeptember 29-re tehettük, Egyházmegyénk főünnepére és székesegyházunk búcsúnapjára, az „irgalmasság órájára” délután 3 órára. A Drága Jézushoz vágyott, bízott benne, beteljesedett a vágya. Édesanyám szerette Egyházát, vallását, hittel adózott iránta.
Hiszek a Szentek közösségében, hitem már beérett tapasztalat, valóság, megélt élet. Köszönöm Nekik, akik életpéldáikkal elvezettek idáig a Gondviselés ölelésében és köszönöm az Irgalmas Úr Jézusnak, hogy lelkeiket elkísérhettem Hozzá.
Az Élet viszont tovább folytatódik: temetése másnapján, Szentírás vasárnapján reggel megszületett az első dédunokája, Róbert, a spanyolországi Guadalaharaban, egy hónappal korábban a vártnál. A gyász örömre váltott, a szenvedést és halált felváltotta az új Élet érkezése…
Hála legyen mindenért a szerető Jó Istennek, a Szűzanyának, a Drága Jézusnak, a Szentléleknek, a Szent Angyaloknak és a Szentek közösségének, valamint köszönet minden jóakaratú embernek, aki ebben a kimondhatatlan fordulóban mellénk állt! Isten fizessen meg nekik jóságukért!
Harangszentelés Csíkcsomortánban :
Október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, Tamás József püspök úr, új harangot szentelt a csíkcsomortáni Magyarok Nagyasszonya templomban. Régi álom vált valóra. Súlya 325 kg, H-hangra hangolt. Dicsőséget zeng a magasságban Istennek és a földön az embereknek.
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / email: mariabako@hr.astral.ro , honlap: kamill.romkat.ro